Az élet optimális megoldása az, ha a problémában érintett minden dolog maximális túlélését számításba vesszük.

Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet rombolni. Az igazság az, hogy ha a rombolás nem lenne a létezés egyik működési módszere, akkor igencsak rossz állapotban lennénk. Gondoljuk csak el, hogy a legkorábbi időkben nőtt minden páfrányfa még mindig nőne, és ezenkívül ott lennének mindazok a fák is, amelyek azóta nőttek. És a Föld színe tele lenne élő, növekvő fákkal, míg végül a talaj szintje felett 250 méter magasságban kellene járnunk. Halálnak, rombolásnak lennie kell, és meg kell tisztítania az utat az előrelépések és a jobbítások előtt. És ha így használják a rombolást, akkor az teljesen jogos.

Például nem lehet felépíteni új lakásokat, ha nem bontják le a korábban ott álló bérkaszárnyát. Valaki odajön, és azt mondja: „Ó, ez nagyon rossz; valamit leromboltok. Ti egy régi, híres építményt romboltok le.”

„Mi itt egy lakóházat próbálunk felépíteni, hölgyem.”

„Igen, de ez egy régi, híres épület.”

„De hölgyem, hiszen bármelyik pillanatban ráomolhat az utcára.”

„Hát, nagyon rossz dolog lerombolni a dolgokat.”

Ez igen aberrált (olyan, amit nem támaszt alá a józan ész; az ésszerű gondolkodástól vagy viselkedéstől eltérő), mert néha le kell rombolnunk dolgokat. Gondoljuk csak el, mi történne, ha például minden darab papír, amit az egész élete során adtak valakinek, még mindig a birtokában lenne, és aztán költöznie kellene. És mivel nagyon rossz dolog lerombolni dolgokat, ezért ezeket a dolgokat folyton mind magával kellene hurcolnia. Ugye, milyen nevetséges lenne ez?

Vonatkozik erre egy tényleges egyenlet: nem szabad többet lerombolni, mint amennyi az építéshez szükséges.

Ha valaki kezd többet rombolni, mint ami az építéshez szükséges, akkor igen gyorsan elég rossz állapotba kerül. Abba a helyzetbe kerül, amiben a náci Németország volt. Mindent leromboltak; azt mondták: „Most Ausztria, most Csehszlovákia, most romboljuk szét Sztálingrádot!” Így is tettek, és Sztálingrád egy szörnyű romhalmazzá vált. Akárcsak Németország.

Van egy régi igazság: „Ne kérdezd, kiért szól a harang; érted szól.” Semmi sem igazabb ennél. Az emberek elkezdik ezt megnézni, és babonásak lesznek ezzel kapcsolatban. Azt mondják: „Hát, nem merek senkit bántani, mert utána majd valahol engem bántanak.” Ez nem szükségszerűen igaz. De az élet és a létezés általános egyenletében, ha valamit szándékosan lerombolnak, az felboríthatja a körülötte lévő többi entitás túlélését. Úgy felboríthatja és átbillentheti a dolgokat, hogy például kihalnak a vándorgalambok. Az emberek 100 évvel ezelőtt nem gondolkodtak el azon, hogy egy szép napon már nem lesz belőlük. Nyilvánvalóan mindenféle volt belőlük mindenfelé ott az égen. Így az embernek egy óriási vadvédelmi programba kellett kezdenie, hogy helyreállítsa a vadvilágot, amit a nagyapái kiirtottak. Az ember elég ösztönösen ezt teszi.

A dinamikák egyszerűen azt jelentik: hány túlélési forma van? Hogyan él túl az egyén? Erre az egészre ki lehet dolgozni, hogy az egyén kizárólag önmagának köszönhetően él túl, és csak önzésből működik együtt. De ki lehet dolgozni azt is, hogy csak a jövő nemzedékei miatt él túl, és nagyon szépen bizonyítani lehet. Vagy ki lehet dolgozni azt – ahogy Oroszországban tették –, hogy az egyén kizárólag az államért él túl, és mindössze egy hangyatársadalom részét képezi. És így megy, egyik a másik után. Vehetjük a túlélésének e módjait, és mindegyikre kihozhatjuk, hogy ez a magyarázat. Amikor azonban próbának vetjük alá, rájövünk, hogy mindegyik dinamikára szükségünk van.

A dinamikák száma egyszerűen azoknak a területeknek vagy entitásoknak a száma, amelyekkel egy embernek együttműködésben kell lennie, hogy boldoguljon.

Az optimális megoldás bármely problémára az a megoldás, amely a problémával kapcsolatosan a legtöbb építést vagy teremtést végzi a legnagyobb számú dinamikán.

Azok a megoldások, amelyek kárt tesznek valamelyik dinamikában egy másik dinamika javára, végül káoszhoz vezetnek. Ugyanakkor az optimális megoldások elérése majdnem lehetséges, és legmagasabb szintjén az emberi gondolkodás csak arra törekszik, hogy minél nagyobb rendet és minél kevesebb káoszt hozzon létre.

Amikor az egyén alacsony tónuson van, egy-két dinamikára fekteti a hangsúlyt a többi rovására, így nagyon rendezetlen életet él, és sok káoszt teremt a környezetében lévők számára.

Az a katona, aki a csatában eldobja magától az életét, a Harmadik dinamikán működik (a századáért, a hazájáért) az Első, a Negyedik és az összes többi dinamikája rovására. A buzgó hívő élhet a Nyolcadik, Hetedik, Ötödik és Negyedik dinamikán az Első és a Hatodik rovására. Az „önző” személy lehet, hogy csak az Első dinamikán él, ami nagyon kaotikus erőfeszítés.

Nem különösebb baj, ha nem megfelelő hangsúlyt helyez valaki ezekre a dinamikákra, amennyiben ez a hangsúly nem kezdi széles körben veszélyeztetni a dinamikákat, mint például egy Hitler vagy egy Dzsingisz kán vagy az atommaghasadás pusztító célú felhasználása esetében. Ilyenkor az összes ember elkezd a pusztítók ellen fordulni.

A TÚLÉLÉS egésze egy dinamika, az egyetlen dinamika. De a TÚLÉLNI erre a nyolcra osztható fel.

Az egyének képességei és hiányosságai megérthetők azáltal, hogy megvizsgáljuk részvételüket a különböző dinamikákban.

Az Optimális Megoldás Egyenlete az, hogy egy problémát akkor oldottunk meg jól, ha az maximális jót vetít előre maximális számú dinamikának. Azaz, bármely megoldásnak – ezt módosítja a gyakorlati alkalmazáshoz rendelkezésre álló idő – a lehető legtöbb dinamika számára alkotó vagy építő jellegűnek kell lennie. Bármely probléma optimális megoldása az lenne, amely maximális hasznot hoz az összes dinamika számára.

Az egyén magasabb szintű túlélést képes elérni önmaga, a vele együtt élők, és valójában az egész élet számára is, ha alkalmazza magára ezeket az alapelveket, és segít másoknak, hogy ők is megértsék és alkalmazzák ezeket.