A fiatalkorú bűnözés egészével kapcsolatban az alapvető nehézséget az a hajdani, látszólag humánus program jelenti, amely annak megtiltására irányult, hogy a gyerekek bármi módon dolgozzanak.

Kétségtelen, hogy a gyermekmunkával egykor valóban visszaéltek, hogy a gyerekeket túl keményen dolgoztatták, hogy a gyerekek visszamaradtak a fejlődésben, és hogy általában véve kihasználták őket. Az viszont igencsak kétséges, hogy a hírhedt Marx úr valaha is látott volna Amerikában olyat, hogy kisfiúkat a munkától holtan szedtek le a gépekről, és a szemétdombra hajították őket.

Ahol ilyen visszaélés történt, ott ez közfelháborodást váltott ki, és törvényeket hoztak az ellen, hogy a gyerekek dolgozzanak. Ugyanakkor a világ minden jó szándéka ellenére ezek a törvények közvetlenül felelősek a fiatalkorú bűnözésért.

Megtiltani a gyerekeknek azt, hogy dolgozzanak, és főként megtiltani, hogy a tizenévesek önállóan boldoguljanak a világban, és megkeressék a saját pénzüket, olyan családi nehézségeket okoz, amelyek miatt csaknem lehetetlenné válik a gyerekek felnevelése. Emellett különösen jellemző, hogy a tizenéves gyerekben ez olyan lelkiállapotot is eredményez, miszerint a „világnak nincs rá szüksége”, és így már az előtt elveszíti a játszmát, mielőtt belekezdett volna. Majd amikor szembetalálja magát valami olyasmivel, mint a kötelező katonai szolgálat, hogy ne is merjen belekezdeni egy életpálya kiépítésébe, természetesen mély, szubapátiás állapotba zuhan a munkával kapcsolatban. Amikor pedig hosszú idő elteltével azzal kerül szembe, hogy önállóan kell boldogulnia a világban, felemelkedik egy apátiás állapotba, és egyáltalán nem tesz ezzel semmit.

Ezt a tényt nagymértékben alátámasztja az, hogy legkiválóbb polgáraink rendszerint már igencsak fiatal koruk óta dolgoztak. Az angloamerikai civilizációban a törekvéseikben legmagasabb szintet elérők azok a fiúk voltak, akiknek tizenkét éves koruk óta megvoltak a saját feladataik a farmon, és határozott helyük volt a világban.

A gyerekek általában igen szívesen dolgoznak. A két-, három-, négyéves gyerekeknél rendszerint úgy találjuk, hogy gyakran odamennek az apjukhoz vagy az anyjukhoz, és valamilyen szerszámmal vagy portörlő ronggyal megpróbálnak segíteni nekik. És egy jó szándékú, gyermekét valóban szerető szülő ésszerűen és a régi időkben szokásos módon reagál, vagyis elég türelmes ahhoz, hogy megengedje a gyereknek, hogy tényleg segítsen. Az a gyerek, akinek ezt megengedik, kialakítja magában azt az elképzelést, hogy a jelenléte és a tevékenysége kívánatos, és meglehetősen nyugodtan lát neki egy sikeres életpályának.

Az a gyerek, akit egy bizonyos életpályára formálnak vagy erőltetnek, de ezekben a korai években nem engedik meg neki, hogy segítsen, meg van győződve róla, hogy nincs rá szükség, és hogy a világnak ő nem kell. Később pedig nagyon határozott nehézségei lesznek a munkával kapcsolatban. A három- vagy négyéves korában dolgozni akaró gyereket azonban – ebben a modern társadalomban – elbátortalanítják, és ténylegesen megakadályozzák abban, hogy dolgozzon. És miután hét-, nyolc- vagy kilencéves koráig tétlenségre kárhoztatták, hirtelen megterhelik bizonyos házimunkákkal.

Na most, ebbe a gyerekbe már belenevelték, hogy „tilos dolgoznia”, és ezért a munka gondolata olyan terület a számára, amelyről „tudja, hogy ő nem tartozik oda”, és így mindig kényelmetlenül érzi magát különböző tevékenységek végrehajtásakor.

Később, amikor tizenéves, aktívan megakadályozzák abban, hogy valami olyan munkát szerezzen, amely lehetővé tenné, hogy ruhákat vegyen, és meghívja valamire a barátait, pedig úgy érzi, ezt elvárják tőle. És így olyan érzése támad, hogy ő nem része a társadalomnak. Mivel nem része a társadalomnak, ezért ellene fordul, és nem vágyik másra, csak romboló tevékenységekre.