A Tónusskála rendkívül hasznos eszköz, amely segít egy személy tulajdonságainak és viselkedésének előrejelzésében. Ám ahhoz, hogy ezt jól csinálja, képesnek kell lennie ránézésre felismerni egy embernek a skálán való elhelyezkedését.

A Tónusskála nagyon könnyen használható alkalmi alapon, egy pillanatnyi tónussal kapcsolatban. „Joe-nak tegnap este 1,5-ös rohama volt.” Hát persze. Vörös lett, mint a cékla, és az ön fejéhez vágott egy könyvet. Egyszerű. Mary zokogásban tör ki, és papír zsebkendő után kapkod – könnyen felismerhető a bánat. De mi a helyzet a személy krónikus tónusszintjével? Ezt elfedheti a társasági neveltetés és a társasági reakciók vékony máza. Ezt társasági tónusnak hívják. Ez se nem krónikus, se nem pillanatnyi tónus, hanem a személy társasági neveltetésének, illetve azoknak a modorosságainak a visszatükröződése, amelyeket a mások előtti társasági fellépés céljából tett magáévá. Mennyire pontos és magabiztos ön ezzel kapcsolatban? Vegyen egy személyt, akit jól ismer. Pontosan mi is a krónikus tónusa?

Van egy szó, az „obnózis”, amely a „nyilvánvaló megfigyelése” (angolul „observing the obvious”) kifejezésből lett összerakva. A nyilvánvaló megfigyelésének művészetét társadalmunkban jelenleg buzgón hanyagolják. Kár. Ez az egyetlen módja annak, hogy valaha is meglásson valamit: megfigyeli a nyilvánvalót. Ránéz valaminek a valóságára – arra, ami ténylegesen ott van. Szerencsénkre az obnózis képessége semmiféleképpen nem „veleszületett” vagy misztikus. Viszont az emberek – a Szcientológián kívül – azt tanítják, hogy az.

Hogyan tanít meg valakit arra, hogy azt lássa, ami ott van? Hát, odatesz neki valamit, amit megnézhet, és elmondatja vele, hogy mit lát. Az egyén gyakorolhatja ezt önmagában vagy csoportos helyzetben, például egy osztályban. Egyszerűen kiválaszt egy személyt vagy tárgyat, és megfigyeli, hogy mi az, ami ott van. Például egy osztálytermi helyzetben egy tanulót megkérnek, hogy álljon a terem elejébe, és a többi tanulónak rá kell néznie. Egy oktató áll mellette, és megkérdezi a tanulókat:

Az első válaszok körülbelül így hangzanak:

„Hát, látom, hogy sokat tapasztalt.”

„Tényleg? Tényleg látod a tapasztalatait? Mit látsz ott?”

„Hát, a szeme és a szája körüli ráncokból meg tudom mondani, hogy sokat tapasztalt.”

„Rendben van, de mit látsz?”

„Á, már értem! Ráncokat látok a szeme és a szája körül.”

„Jó!”

Az oktató semmit nem fogad el, ami nem látható nyilvánvalóan.

Egy tanuló kezdi kapiskálni a dolgot, és azt mondja: „Nos, azt tényleg látom, hogy vannak fülei.”

„Rendben, de onnan, ahol te ülsz, látod mind a két fülét, ahogy ránézel?”

„Hát, nem.”

„Rendben van. Mit látsz?”

„Látom, hogy van bal füle.”

„Nagyszerű!”

Semmilyen találgatás, semmilyen feltételezés nem felel meg. Például: „Jó a testtartása.”

„Mihez képest jó a testtartása?”

„Hát, egyenesebben áll, mint a legtöbb ember, akit eddig láttam.”

„Ők most itt vannak?”

„Nos, nem, de vannak emlékeim róluk.”

„Ugyan már! Mihez képest van jó tartása, amit épp most látsz?”

„Hát, egyenesebben áll, mint te. Te kissé görnyedt vagy.”

„Ebben a pillanatban?”

„Igen.”

„Nagyon jó.”

Az ilyen gyakorlatok célja eljuttatni a tanulót arra a pontra, ahol már képes ránézni egy másik személyre vagy tárgyra, és képes pontosan azt látni, ami ott van. Nem egy következtetést abból, hogy mi lehetne ott annak alapján, amit tényleg lát. Csak azt, ami ott van, láthatóan és szemmel világosan kivehetően. Ez olyan egyszerű, hogy szinte már fáj.

Jó útbaigazítást kaphat a személy krónikus tónusára vonatkozóan abból, amit az illető a szemével tesz. Apátiánál azt a benyomást kelti, hogy percekig egyfolytában, mozdulatlanul egy bizonyos tárgyat néz. Csak az a bökkenő, hogy nem látja. Egyáltalán nincs tudomása a tárgyról. Ha a fejére húzna egy zsákot, a szeme valószínűleg továbbra is ugyanoda fókuszálna.

Felérve a bánathoz, a személy „lesütött” szemmel néz. A krónikus bánat szintjén lévő ember tekintete jó ideig lefelé, a padló felé irányul. A bánat alacsonyabb tartományaiban a személy figyelme meglehetősen rögzült, ahogy az apátiában. Ahogy kezd felérni a félelem sávjába, a pillantása összevissza vándorol, de még mindig lefelé irányul.

A nagyon nyilvánvaló jellemző magánál a félelemnél az, hogy a személy képtelen önre nézni. Az emberek túl veszélyesek ahhoz, hogy rájuk nézzen. Állítólag önhöz beszél, de elnéz balra. Aztán futólag a lábára pillant, aztán az ön feje fölé (az a benyomása támad, hogy egy repülő húz el), de most hátranéz a saját válla fölött. Ide-oda pillantgat. Röviden, néz mindenhová, csak önre nem.

Aztán a düh alsó sávjában félrenéz, nem önre, szándékosan. Félrenéz, nem önre; ez a kommunikáció nyílt megszakítása. Kicsivel feljebb megyünk a skálán, és az illető egyenesen önre néz, de nem valami kellemesen. Be akarja önt mérni mint célpontot.

Azután az unalomnál a szem megint ide-oda vándorol, de nem eszeveszetten, mint a félelemnél. Továbbá nem kerüli el, hogy önre nézzen. Beveszi önt is azok közé a dolgok közé, amelyekre ránéz.

Ilyen adatokkal felfegyverkezve, és miután némi jártasságra tett szert az emberek obnózisában, a személy kimehet az emberek közé, hogy idegenekkel beszéljen, és megállapítsa a helyüket a Tónusskálán. Általában, de csak apró segítségként az emberek megközelítéséhez, az ezt végző személynél lennie kellene egy sor kérdésnek, amit mindenkinek feltesz, és egy csíptetős táblának a válaszok, megjegyzések stb. lefirkantására. Az emberekkel való beszélgetés igazi célja az, hogy megállapítsa a Tónusskálán elfoglalt helyüket – a krónikus és a társasági tónusukat.

Az, amit az illető a szemével csinál, segít önnek elhelyezni az illetőt a Tónusskálán.

Olyan kérdéseket kap, amelyek célja, hogy késéseket eredményezzenek a válaszadásban, és áttörjék a társasági neveltetést, hogy kiütközzön a krónikus tónus.

Íme néhány mintakérdés, amely ehhez a gyakorlathoz használható: „Mi a leginkább szemmel látható dolog rajtam?” „Mikor vágatta le a haját utoljára?” „Mit gondol, dolgoznak manapság az emberek annyit, mint ötven évvel ezelőtt?”

Először az ezt végzőknek mindössze meg kell állapítaniuk a meginterjúvolt személy tónusát. Eközben sok és változatos kalandban van részük. Később, ahogy némi magabiztosságra tesznek szert idegenek megállításában és azzal kapcsolatban, hogy kérdéseket tegyenek fel nekik, a következő utasításokkal egészítjük ki a dolgot: „Interjúvoljon meg legalább tizenöt embert. Az első öt ember esetében – mihelyt megtalálta – illeszkedjen a tónusszintjükhöz. A következő öt esetében menjen krónikus tónusszintjük alá, és nézze meg, mi történik. Az utolsó öt esetében vegyen fel az övékénél magasabb tónusszintet.”

Mit nyer a személy ezekből a gyakorlatokból? Először is hajlandóságot a bárkivel való kommunikációra. Eleinte a személy meglehetősen válogatós azzal kapcsolatban, hogy milyen embereket állít meg. Csak idős hölgyeket. Senkit, aki dühösnek tűnik. Vagy csak olyan embereket, akik tisztának tűnnek. Végül egyszerűen megszólítja a következő arra járót, még akkor is, ha leprásnak néz ki, és állig fel van fegyverkezve. Az emberekkel való konfrontálási képessége nagymértékben javult, és az illető csak egy újabb személy, akivel beszélni lehet. Hajlandó lesz rá, hogy hajszálpontosan megállapítsa egy személy helyét a skálán, habozás és tétovázás nélkül.

Meglehetősen tehetségessé és rugalmassá válik abban is, hogy tetszés szerint vegyen fel tónusokat, és azokat meggyőzően adja elő, ami sok helyzetben nagyon hasznos, és nagyon jó szórakozás.

Az emberek tónusát egy szempillantással megállapítani olyan képesség, ami rendkívüli előnyt jelent a másokkal való foglalkozásban. Ez olyan jártasság, amelynek megszerzése jócskán megéri az időt és a fáradságot.