Sokan nem csak arról vannak meggyőződve, hogy a környezet veszélyes, hanem arról is, hogy egyre inkább azzá válik. Sokak számára ez nagyobb kihívást jelent, mint amivel érzésük szerint képesek megbirkózni. 

Azonban a helyzet az, hogy a környezetet sokkal veszélyesebbnek tüntetik fel, mint amilyen valójában. 

Rengeteg ember hivatásos veszélyeskörnyezet-csináló. Ez olyan szakmákat foglal magában, amelyek létezéséhez veszélyes környezetre van szükség, mint például a politikus, a rendőr, az újságíró, a temetkezési vállalkozó és más egyebek. Ezek az emberek veszélyes környezetet kínálnak. Ez a létezésük alapja. Úgy érzik, hogy ha nem tudnák bebeszélni az embereknek azt az elképzelést, hogy a környezet veszélyes, menten csődbe jutnának. Tehát az az érdekük, hogy a környezetet sokkal veszélyesebbnek tüntessék fel, mint amilyen.

A környezet eléggé veszélyes. 

Egy időben azzal a gondolattal hozakodtak elő, hogy bizonyos társadalmak azért nem haladnak előre, mert a környezet nem jelent elegendő kihívást. A gondolat felvetőinek egyike az angol történész és filozófus, Arnold Toynbee (1889–1975) volt, aki úgy érezte, hogy az olyan területek, mint Mexikó, ebből kifolyólag nem fejlődtek. Toynbee ezzel kapcsolatos gondolata azonban egy elefántcsonttorony-környezetben született – könyvtárakban ülve könyveket olvasott, de soha nem ment ki, és nem beszélt egyetlen mexikóival sem.  

Tehát Toynbee kijelentette, óriási, perdöntő felkiáltójelekkel, amelyeket számtalan egyetemi fokozat tetéz: „A mexikóiak azért nem érvényesülnek, mert nincs elegendő kihívás a környezetükben. Dél-Amerika azért nem nagyra hivatott ipari hatalom, mert nincs elegendő kihívás a környezetben. Az afrikaiak azért nem jutottak messzebbre a civilizálódásban, mert nincs elegendő kihívás a környezetükben.” 

Mit tudott Toynbee erről az egészről? Minden idejét egy könyvtár hátsó végében töltötte, és olyan könyveket olvasott, amelyeket olyan emberek írtak, akik a saját életük egészét könyvtárakban töltötték! Így nem lehet megismerni az életet.

Még egy példa: a Fülöp-szigetekre megérkezik egy bátor, energikus fehér ember, és tanácsot ad a bennszülött igorotoknak (a Fülöp-szigetek északi hegyvidékén élő törzsnek). Azt mondja nekik: „Ha egyszerűen vágtok egy ösvényt a falutól le a folyóig, aztán reggel fogtok egy ökrös szekeret, és lementek a folyóhoz, és megtöltötök egy víztartályt, és visszahozzátok ide a faluba, akkor az asszonyaitoknak nem kell megtenniük azt a hosszú utat a folyóhoz. Azonnal bele kellene vágnotok ebbe a közműprojektbe!” 

Teljesen felháborodik attól, hogy az emberek nem tesznek azonnal úgy, ahogy javasolta, és távozik, miközben azt gondolja: „Aha! Ezeknek az embereknek nincs elegendő kihívás a környezetében. Nincs semmi, aminek meg kellene felelniük. Semmi ambíció. Nem úgy, mint nekünk nyugaton – bezzeg nekünk van kihívás a környezetünkben.” 

Ennek az embernek volt kihívás a környezetében? Anyuci kanalazta bele a szájába a tejbepapit, és amíg egyetemre járt, apuci írta meg az összes csekket, és az útja minden irányban ki volt kövezve gépekkel meg járművekkel. A környezete már le volt győzve, így természetesen megengedhette magának, hogy bátor legyen. 

De milyen valójában a környezete ennek az igorotnak, aki ott ül a tűznél és hallgatja, ahogy a fehér ember elmondja neki, hogy ösvényt kell vágnia a folyóhoz? Ennek az igorotnak van egy kisfia, akit nagyon szeret, de tudja, hogy ennek a kisfiúnak a betegségek és a rossz élelem miatt csak halvány esélye van arra, hogy megérje a hétéves kort. Tudja, hogy amikor megjönnek az esők, azok nem csak kellemes, könnyű esők lesznek; kimosnak minden magot a földből, szétverik a földeket, de ha ebből képes valamit megmenteni, akkor lehet, hogy elél még egy-két hónapot. Tudja, hogy elég, ha rossz fa alatt sétál el, és akkor megmarja egy mérges kígyó, és neki azzal vége. Más szóval, már előre tudja, hogy nem élhet, akkor meg minek próbálkozzon? 

Más szóval, a környezet kihívása tökéletesen lehengerlően hat sok emberre. 

De vajon ez azt jelenti-e, hogy a világ „civilizáltabb” részein nincs kihívás a környezetben? Semmi esetre sem. Vegyük annak a fiatal művésznek a helyzetét, aki az indianai Terre Haute-ból New Yorkba költözött. A felületes szemlélő azt mondhatja, hogy azért költözött el, mert Terre Haute-ban nem volt kihívás a környezetében. Nem, itt megint csak arról van szó, hogy a kihívás túl nagy volt. 

Eleve azért döntött úgy, hogy festő lesz, mert nem tudott szembenézni azzal, hogy a takarmányboltban dolgozzon ugyanazzal a fickóval, aki elverte az óvodában, elverte az általános iskolában, és elverte a középiskolában. Annak a gondolata, hogy mindennap ezzel a fickóval kell dolgoznia, egyszerűen túl nagy kihívás volt neki. Így aztán művész lett, de Terre Haute-ban senki nem vásárolt festményeket, és senki nem hitt abban, amit ő csinált. Terre Haute-ban nem volt jövője; állandó éhezéssel nézett szembe, képtelen volt hozzájárulni a közösségéhez. Ez nagyon ellenséges környezet volt. Így barátságosabb környezetbe költözött, Greenwich Village-be. Inkább éhezi magát csendben halálra Greenwich Village-ben, mint hogy halálra rémítsék az indianai Terre Haute-ban. 

Így aztán arra a következtetésre jutunk, hogy az egyén – legyen akár fehér, fekete, rézbőrű vagy sárga –, ha nem volt képes megvalósítani a saját rendeltetését, akkor biztosan olyan környezetben van, amelyet lehengerlőnek talál, és a környezetéről való gondoskodásra vonatkozó módszerei biztosan nem kielégítőek a túléléséhez. A léte annyira apatikus vagy annyira boldogtalan, amennyire a környezete lehengerlőnek tűnik neki. 

Akkor hát miért törik magukat egyesek azon, hogy a környezetet ténylegesen veszélyesebbnek tüntessék fel, mint amennyire az már eleve veszélyes?