Az, hogy valakinek igaza van, vagy nincs igaza, viták és harcok általános forrása. Ezek szorosan összefüggnek az ártó tettekkel és visszatartásokkal, valamint az ártó tett–motivátor-sorozattal.

Az arra tett erőfeszítés, hogy az illetőnek igaza legyen, az utolsó tudatos törekvés egy olyan egyén részéről, aki már a végét járja. „Nekem igazam van, ők pedig tévednek” – ez a legalacsonyabb szintű fogalom, amelyet egy tudatossággal nem bíró személy még meg tud fogalmazni.

Hogy valójában mi helyes, és valójában mi helytelen, nem szükségszerűen határozható meg mindenki számára. Ezek a fogalmak a fennálló erkölcsi kódexek és szabályok értelmében változnak, és a Szcientológiát megelőzően – annak ellenére, hogy a jog az „épelméjűség” próbájaként használta őket – nem tényeken alapultak, hanem csak véleményen.

A Szcientológiában egy pontosabb meghatározás jött létre. És ez a meghatározás lett az igazi meghatározása annak is, hogy mi az ártó tett. Egy ártó tett azonban nem csak a megsértése valakinek vagy valaminek. Az ártó tett valaminek az elmulasztása vagy elkövetése, ami a legkevesebb jót eredményezi a legkevesebb embernek vagy az élet legkevesebb területének, illetve a legtöbb kárt okozza a legtöbb embernek vagy az élet legtöbb területének. Ebbe beletartozik az ember családja, csoportja vagy csapata, és az emberiség egésze.

Így egy helytelen tett olyan mértékben helytelen, amilyen mértékben a legtöbb dolognak árt. Egy helyes tett olyan mértékben helyes, amilyen mértékben a legtöbb dolognak hasznára van.

Sokan gondolják, hogy egy cselekedet egyszerűen azért, mert romboló, már ártó tett. Nekik minden romboló tett vagy mulasztás egy-egy ártó tett. Azonban ez nem igaz Ahhoz, hogy valaminek az elkövetése vagy elmulasztása ártó tett legyen, az emberek többségének és az élet nagyobb területének ártalmára kell lennie. Ezért tehát a rombolás elmulasztása is lehet ártó tett. Segítséget nyújtani valamiben, ami több dolognak árt, szintén lehet ártó tett.

Az ártó tett olyan valami, ami széles körben okoz kárt. A jótékony tett olyan valami, ami széles körben segít. Jótékony tett lehet kárt tenni valamiben, ami sok emberre és az élet számos területére nézve káros lenne.

Mindenben kárt tenni és mindent segíteni egyaránt lehet ártó tett. Bizonyos dolgokat segíteni és bizonyos dolgokban kárt tenni egyaránt lehet jótékony tett.

Az az elképzelés, hogy semmiben ne tegyünk kárt, és az, hogy mindent segítsünk, egyaránt meglehetősen őrültség. Kétséges, hogy jótékony tevékenységnek tartanánk-e a rabszolgaságba döntők segítését, és éppen ilyen kétséges, hogy ártó tettnek tartanánk-e egy betegség elpusztítását.

Azzal kapcsolatban, hogy valaki helyesen vagy helytelenül cselekszik-e, sok zavaros elképzelés alakulhat ki. Abszolút értelemben vett helyes vagy abszolút értelemben vett helytelen nem létezik. És a helyes cselekvés nem abból áll, hogy valaki nem hajlandó kárt okozni, és a helytelen cselekvés nem kizárólag abból áll, hogy nem okoz kárt.

Abban, hogy „helyes cselekvés”, olyan irracionalitás rejtőzik, ami nemcsak az épelméjűség jogi próbájának érvényességét szünteti meg, hanem arra is magyarázatot ad, hogy miért van az, hogy egyes emberek nagyon helytelen dolgokat tesznek, és közben ragaszkodnak hozzá, hogy helyesen cselekszenek.

A válasz nyitja egy mindenkiben azonos, veleszületett késztetés: megpróbálni elérni azt, hogy igazunk legyen. Az ehhez való ragaszkodás hamar különválik attól, hogy az ember helyesen cselekszik-e. És vele jár az illető erőfeszítése arra, hogy elérje, hogy másoknak ne legyen igaza, ahogy azt a túlzottan kritikus személyeknél látjuk. Egy látszólag eszméletlen lénynek még mindig igaza van, és megpróbálja elérni, hogy másoknak ne legyen igaza. Ez a végső kritika.

Láttunk már olyat, hogy egy „védekező személy” a legkirívóbban helytelen dolgokból is kimagyarázza magát. Ez szintén „igazolás”. A magatartás legtöbb magyarázata – függetlenül attól, hogy mennyire eltúlzott – tökéletesen helyesnek tűnik a magyarázatot adó személy szemében, hiszen ő mindössze a maga igazát és mások tévedését hangoztatja.

Azok a tudósok, akik irracionálisak, szemlátomást nem sok új elméletet tudnak felfedezni. Azért nem, mert jobban érdekli őket, hogy saját furcsa igazukhoz ragaszkodjanak, mint hogy az igazságra rátaláljanak. Így különös „tudományos igazságokat” kapunk olyan emberektől, akiknek több esze kellene, hogy legyen. Az igazságot azok építik fel, akiknek elég széles a látókörük, és elég kiegyensúlyozottak ahhoz, hogy azt is észrevegyék, ha tévednek.

Mindenkiben megvan a késztetés arra, hogy igaza legyen.

Amikor a személy valamit helytelenül tesz, olyankor összeütközésbe kerül a saját helytelen cselekedete és a között a késztetés között, hogy igaza legyen…

…és abbeli erőfeszítésében, hogy megerősítse az igazát, lehet hogy újra meg újra elköveti a tettet.

Hallottunk már néhány nagyon képtelen érvelést odakint a tömegben. Legyünk tisztában azzal, hogy a beszélőt jobban érdekelte saját igazának hangoztatása, mint hogy igaza legyen.

A thetán – a szellemi lény, maga a személy – megpróbálja elérni, hogy igaza legyen, és küzd az ellen, hogy ne legyen igaza. Ez arra való tekintet nélkül történik, hogy valamivel kapcsolatban igaza van-e, vagy hogy valóban helyesen cselekszik-e. Ez olyan ragaszkodás, amelynek nincs köze a viselkedés helyességéhez.

Az ember mindig – az utolsó leheletéig – megpróbálja elérni, hogy igaza legyen.

És akkor hogy lehet olyan, hogy az embernek nincs igaza?

A következőképpen:

Véletlenül vagy figyelmetlenségből elkövet egy helytelen tettet. A tett vagy a tétlenség helytelensége ekkor ellentétben áll annak szükségességével, hogy igaza legyen. Ezért aztán lehet, hogy tovább folytatja, és megismétli a helytelen tettet, hogy bebizonyítsa annak helyes voltát.

Ez az aberráció (irracionális gondolkodás vagy viselkedés) egyik alapja. Minden helytelen cselekedet egy hiba eredménye, amely után az illető ragaszkodik hozzá, hogy igaza volt. Ahelyett hogy helyrehozná a hibát (amiből az következne, hogy nincs igaza), ragaszkodik hozzá, hogy a hiba helyes cselekedet volt, és ezért megismétli.

Ahogy a lény csúszik lefelé, egyre nehezebb elismernie, hogy nem volt igaza. Sőt mi több, az ilyen beismerés könnyen katasztrofális lehet bármely még megmaradt képességére vagy az épelméjűségére nézve.

Mert a helyesség a túlélés lényegi eleme. Ez az a csapda, amelyből az Ember látszólag képtelen volt kiszabadítani magát: ártó tettet ártó tettre halmozva, a hangoztatott igaza által fűtve. Szerencsére van egy biztos kiút ebből a hálóból, amint azt mindjárt látni fogjuk.