Az apátia alatti terület olyan terület, ahol nincs fájdalom, érdeklődés vagy bármi más, ami bárkinek is számítana. Ám ez a terület súlyos veszélyt jelent, mivel az ember itt alatta van annak a szintnek, ahol képes lenne bármire is reagálni, és így akár el is veszíthet mindent – minden jel szerint úgy, hogy észre sem veszi.

A nagyon rossz állapotban lévő munkás – aki valójában teher a szervezet számára –, lehet, hogy egyetlen témával kapcsolatban sem képes fájdalmat vagy bármilyen érzelmet átélni. Az illető az apátia alatt van. Láttunk olyan munkásokat, akiknek megsérült a keze, és – „mintha mi sem történt volna” – máris folytatták a munkát, bár a kezükön nagyon csúnya sérülés volt. Az ipari területek orvosi rendelőiben és kórházaiban dolgozó emberek néha egészen megdöbbennek, amikor rájönnek, hogy némelyik munkás milyen kevés figyelmet szentel a saját sérüléseinek. Kellemetlen tény, hogy azok az emberek, akik semmilyen figyelmet sem szentelnek a saját sérüléseiknek, és akik még a fájdalmat sem érzik ezekből a sérülésekből, nem hatékonyak, és nem is lesznek azok soha, ha nem kapnak némi segítséget egy szcientológustól. A jelenlétük hátráltató tényező. Nem reagálnak megfelelően. Ha egy ilyen ember darut kezel, a daru pedig hirtelen elszabadul, és már-már ráejti a terhét egy csoportnyi emberre, akkor ez a szubapátiás (apátia alatti) darukezelő egyszerűen hagyja, hogy a daru leejtse a terhét. Más szóval, az illető potenciális gyilkos. Nem tud megállítani semmit, nem tud megváltoztatni semmit, és nem tud elindítani semmit. Ezzel együtt is, valamilyen módon, automatikus reakciók útján esetenként képes betölteni egy állást. Ám amint valódi veszéllyel találja szemben magát, nem valószínű, hogy megfelelően reagál, és így balesetek történnek.

Ha az iparban balesetek történnek, azok ezektől a szubapátiás tónustartományban lévő emberektől származnak. Amikor az irodákban súlyos hibákat követnek el, amelyek rengeteg pénzbe és időveszteségbe kerülnek a cégeknek, és nehézségeket okoznak a személyzet többi tagjának, ott az ilyen hibákról szinte kivétel nélkül az derül ki, hogy ezektől a szubapátiás emberektől származnak. Ne gondolja tehát, hogy az ilyen állapot, amelyben a személy képtelen bármit is érezni, fásult, képtelen a fájdalomra vagy az örömre, bárkinek is a hasznára válhat. Senkinek nem válik a hasznára. Az ilyen állapotban lévő személy nem képes a dolgok kontrollálására, és igazából nincs eléggé „jelen” ahhoz, hogy bárki más kontrollálja őt, és furcsa, kiszámíthatatlan dolgokat művel.

Ahogy a személy lehet krónikusan szubapátiában, éppúgy lehet apátiában is. Ez is eléggé veszélyes, de ez legalább kifejezésre jut. Már magától a személytől – nem pedig valamilyen „tanult viselkedésmintától” – várhatunk kommunikációt.

Az emberek lehetnek krónikusan bánatosak, lehetnek krónikusan félelemben, lehetnek krónikusan dühösek, antagonisztikusak vagy unottak, sőt olyan is előfordulhat, hogy valaki „leragad a lelkesedésben”. Az igazán jó képességű személy normális körülmények között meglehetősen nyugodt a dolgokkal kapcsolatban. Viszont képes más érzelmek kifejezésére is, és hiba lenne azt hinni, hogy a totális derűs nyugalomnak bármilyen valós értéke van. Ha az ember egy olyan helyzetben, amely könnyeket követel, nem képes sírni, akkor nem a derűs nyugalom a krónikus tónusa. A derűs nyugalom elég könnyen összetéveszthető ezzel az apátia alatti állapottal, ám természetesen csak a nagyon képzetlen megfigyelő számára. A különbségtételhez elegendő egyetlen pillantást vetni a személy fizikai állapotára: az apátia alatt lévő emberek rendszerint meglehetősen betegek.

Minden egyes érzelem szintjéhez tartozik egy kommunikációs tényező. Apátia alatt az egyén valójában egyáltalán nem kommunikál. Valamilyen társadalmi reakció vagy tanult viselkedésminta vagy – ahogy mi mondjuk – „áramkör” kommunikál. A személy maga mintha ott sem lenne, és nem igazán beszél. Ezért a kommunikációi néha enyhén szólva furcsák. Helytelen időben helytelen dolgokat tesz. Helytelen időben helytelen dolgokat mond. Amikor a személy „leragad” a Tónusskála bármelyik sávjában – apátia alatt, apátiában, bánatban, félelemben, dühben, antagonizmusban, unalomban, lelkesedésben vagy derűs nyugalomban –, akkor természetesen a kommunikációkat is ezzel az érzelmi tónussal fejezi ki. Az a személy, aki mindig dühös valamivel kapcsolatban, a düh tónusán ragadt le. Az ilyen ember nincs annyira rossz állapotban, mint az, aki apátia alatt van, ám az ő jelenléte még mindig elég veszélyes, mert bajt fog okozni. És a dühös személy nem kontrollálja jól a dolgokat. Meglehetősen figyelemreméltó, hogy a Tónusskála különböző szintjein lévő embereknek milyen kommunikációs jellemzőik vannak. A Tónusskála minden egyes szintjén eltérő, kimondottan arra a szintre jellemző módon mondanak dolgokat és kezelik a kommunikációt.

Tartozik egy-egy realitásszint is a Tónusskála minden egyes affinitás szintjéhez. A realitás rendkívül érdekes témakör, mert elsősorban a viszonylagosan szilárd dolgokkal van kapcsolatban. Más szóval, határozott összefüggés van a dolgok szilárdsága és az emberek érzelmi tónusa között. A Tónusskálán alacsonyan lévő emberek nem tudják elviselni a szilárd dolgokat. Nem tudnak szilárd tárgyat elviselni. A dolog nem reális a számukra. Áttetsző vagy súlytalan. Ahogy feljebb jönnek a skálán, a tárgy egyre szilárdabbá és szilárdabbá válik, míg végül képesek a tárgyat az igazi szilárdsági szintjén látni. Más szóval, ezeknek az embereknek a skála különböző pontjain meghatározott reakciójuk van a tömegre. A dolgok fényesek a számukra, vagy nagyon-nagyon fakók. Ha ön egy apátia alatt lévő ember szemén keresztül tudná szemlélni a világot, akkor bizony nagyon halovány, áttetsző, álomszerű, ködös és valószerűtlen világot látna. Ha egy dühös ember szemén keresztül nézne, akkor olyan világot látna, amely „fenyegetően” szilárd, és amelyben minden szilárd dolog valami „kegyetlenséget” jelent az illető számára. Ám ezek a dolgok egy jó állapotú személy számára még mindig nem lennének elég szilárdak, illetve elég reálisak vagy láthatók. A derűsen nyugodt személy képes a szilárd tárgyakat olyannak látni, amilyenek, olyan fényesnek, amilyenek, és képes hatalmas súlyt vagy szilárdságot elviselni anélkül, hogy reagálna rá. Más szóval, ahogy a Tónusskálán a legalacsonyabb szinttől a legmagasabb felé haladunk, a dolgok egyre szilárdabbá és egyre valóságosabbá válnak.